ugyanazt

a blogjaim címe inkább lehetne perszehogyNEM.
hiszen érzemén, hogy nem.
semmisem.

merezígytíz!

de andreja, neked nem szabad fegyvert adni a szádba...

(nemakarodtudni)

peti randevút beszél meg ímélben hajnali háromkor

"19:30 nyulak köze. Megöltem a dolgaim."

és akkor ne féljek a barátaimtól, mi?

update:

P: a nyulak közét nem is tudom hogy gondoltam:)

(most olvasom újra esti irományom.)

A. :) én sem, de elég obszcenik a felhangja.

P: fú, baszki, tényleg....

reggel 7, elköszönés 7 hónapra

vigyázz a pasikkal, pallasz. olyan pasit keress, aki mindig megnevettet, és folyamatosan el van ájulva a szépségedtől, és látod az életörömöt a szemében. ezt ígérd meg nekem, pallasz.

és aztán visszaájult.

édesanyámmal ma ismét voltak pillanatok.
pont, mint 2007-ben, a máSik kezdetén.
egyhelyben vagy jó irányban?

retrospekt

olvasom a régit, és döbbenek, hogy én voltma.
olyan is voltam.
és semmi sem változik igazán,
csak az énem kopik.

írtam, amit, és ma sem tagadom, néha egyet is értek,
küzdöttem valamivel, és még minidig állóháború,
olvastam és értettem, idéztem - még ma is tudom, mire kellenek a szavak.

ars poetica

vadász, vadász, te szopni jársz ide...

azt álmodtam, hogy le akartak szúrni.
és valahogy nagyon biztos volt...
tudtam, hogy nem úszom meg.
mint a csirkét, nyakon, hogy kivérezzen.
de nem velem kezdték, valakik mások is voltak még.
és az egyik egy pillanatra letette a kést.
és én felkaptam.
és akkor már tudtam, hogy most már nincs menekvés...
vagy én szúrok, vagy engem.
és én csak arra tudtam figyelni, hogy a késnek nincs nyele,
és ha jól megszorítanám,
marokra fognám,
elvágná a kezem a csupasz penge.
nem mertem megszorítani,
nem mertem szúrni,
pedig nagyon dühös voltam,
és úgy éreztem, képes lennék rá.

és aztán az adrenalinsokktól felébredtem.
azt hiszem nem kiabáltam,
legalábbis a lakótárs barátnője reggel nem nézett rám olyan riadtan...

dádeszép póni vagy. megparittyázzalak-e?!

diófa

azért jó a 21. század gyermekének lenni, mert mit nekünk lovagi erények és 19. századi udvarlási hacaccáréj,
itt a férfi azért férfi, mert nem szarral gurigázik.
mondjuk ha a rövidjéből kiesik negyed cent, és épp a hátadon köt ki, akkor semmi ópárdon, avagy bocsesz, csak egy alig artikulált öááóőőűő, akarod, hogy lenyaljam?

körös

minden eddigi újabb költözéskor egyszer beteg lettem, még az elején.
általában azért rögtön az elején, mert akkor rosszul is volt a kislelkem, meg a gyökértelenség, és nem folytatom.
de lám, most összeértek ezek a szálak itt is, és a klasszikus torokfájós-lázas-fos-tökegyedül-gyógyszernélkül ide is beköltözött velem.

mivel szédülök nem tudok nem elgépelni minden szót, úgyhogy akkor erről ennyit.

élni az első ittas poszt erejével

szánalmas, mi?
hova a minden, ha az ember elveszti, ami keveset magáénak tudott, úgymint önbecsülés, én, tartás.
hogy ki-e vagyok?
kellenek a basználakok.

jólenne.
basszus, de jó lenne.

persze azon agyalok, hogy kéne ezt az inkognitó dolgot, nyilván fölöslegesen, de a döbbenetes új élmények hagynak némi nyomot maguk után, hogy, ugye, nem mindegy.
hát sebaj, szóval ezt most hogy is, hogy újra?

hogy ne legyen csak a szóvicc,
és hogy ne lehessen nyomonkövetés,
és fenyegetőzés.

persze, akkor most az első sztori nyilván adott lenne, hogy miről beszélek...
de arról nem.

ez most legyen rasa. ráadásul a tabulafajtából.

huhh...

minden kezdet nehéz, még ha valójában nem is az. hoppá.
de jó lesz ez nekem, úgyhogy akkor...

csapassuk.